J. Krishnamurti – a nagy indiai filozófus és spirituális tanító – több mint ötven évig szinte folyamatosan előadásokat tartott és utazott a világban, hogy megkísérelje átadni szóban – ami tartalom – azt, ami túl van a szavakon, túl van a tartalmon. Élete vége felé egyik előadása során a következő kérdéssel lepte meg hallgatóságát: „Akarjátok-e tudni a titkomat?” Mindenki rendkívül éberré vált. Hallgatóságának tagjai közül néhányan már húsz-harminc éve járogattak el az előadásaira, és még mindig nem sikerült megragadniuk tanítása lényegét. És erre végre, ennyi év után a mester hajlandó átnyújtani a megértés kulcsát! „A titkom – mondta –: nem törődöm azzal, hogy mi történik.”
Nem fejtette ki bővebben, ezért azt gyanítom, hallgatóinak zöme még zavarodottabb lett, mint amilyen addig volt. Holott ez az egyszerű állítás rendkívül messzire visz.
Mit jelent nem törődni azzal, hogy mi történik? Ezt: belül összhangban állok azzal, ami történik. „Ami történik”, az persze e pillanat „ilyenségére” vonatkozik, ami már mindig olyan, amilyen. Arra a tartalomra, arra a formára utal, amit ez a pillanat – az egyetlen létező pillanat – éppel fölvesz. Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belső ellenállás nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik.
Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené, ez, hogy soha többe nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezőleg! Ha tetteid alapját a jelen pillanatra történő ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának az életnek az intelligenciája támogatja.
A jó és Rossz :
Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak. Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerű? – mondták. – Milyen szerencsés vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.” Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került. Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”
A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében. Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze. Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja. <forrás>
